Olyan undorítónak tartom, hogy próbálják elfogadtatni az emberiséggel, bemesélni, hogy az egészséges korkülönbség az a maximum öt év, és ha egy pár között más ettől nagyobb van, az nem normális, érdek kapcsolat, a férfi részéről a szex, a nő részéről a pénz miatt. Persze, vannak olyan honlapok, amik meg dőlnek attól, hogy magyar sztárpárok is milyen remekül megvannak akár 24 év korkülönbséggel is. Véleményem szerint ha valaki szerelmes lesz, nem az életkorba lesz szerelmes. Persze-persze, az sem elhanyagolható információ, de nálam nem elsődleges. Oké, van egy szint, ami után már én is undorítónak tartom a korkülönbséget, de az én szememben egy 15 évnyi korkülönbség teljesen normális. Vagy ha normálisnak nem is mondható, elfogadható. Nekem cumbájspíl van olyan ismerősöm, ahol a lány tizennyolc, a párja harmincnégy, és már két éve boldogan megvannak, együtt élnek, stb. Mert ők leszarták az emberek véleményét, még a családét is, mert szerelmesek - voltak - egymásba.
Tehát, én úgy gondolom, hogy egyenesen undorító ez a rengeteg beszűkült látókörű (bocs, ha te is olyan vagy, aki olvasod) ember, aki szerint abnormális a több, mint 4-6 év korkülönbség. És szeretném elengedni a fülem/szemem mellett ezeket a véleményeket, de nem megy. Mert annyira roncs vagyok, és próbálok megfelelni a társadalmi normáknak. De mindezt miért? Magam sem tudom...

Tegnap voltam ortopédián, mert csámpás vagyok, és a család halálraszekál vele, hogy nem tudok egyenesen lépni, szóval épp ideje volt. Valami ismerősökkel találkozott anyám, akinek a gyereke középsuli előtt áll, hát persze, beszéljünk arról, hogy általánosban milyen szar tanárok vannak, és mennyit tanítanak középben, meg milyen nehéz volt a matek nekem első évben. Oké, az én májam meg dagadt rendesen, és szerintem joggal vagyok büszke magamra. Anya rögtön mondta, hogy az áltsulis matek tanárra azt hiszik, hogy szigorú, meg jól tanít, és második nap úgy mentem haza, hogy megfogok bukni matekból. Oké, ez máig nem változott, de a stabil hármasom mindig megvolt, év végén meg négyes. A másik nagy téma viszont a német tanár volt, akit már a negyedikes kisgyerekek is megesznek reggelire. Komolyan! Én itt átvettem anyámtól a szót, és nagy büszkén elkezdtem mesélni, hogy első órán bemutatkozni sem tudtam. Nem tudtam elmondani a nevem, hogy hol élek. Ez az alap nem ment. Egy év alatt megtanultam úgyahogy németül, második évemben szinte színötös voltam. Szóval igen, ez egy olyan dolog az életemben, amire büszke vagyok, és szerintem teljesen jogosan.
Ó, és az ortopédus asszisztense felismert!! Jó, persze nem úgy, ahogy a sztárokat, meg hírességeket. Csak bementem, és rögtön mondta, hogy én olyan ismerős vagyok neki, szokott látni a buszon. Hah, igen, rögtön előtört belőlem az enyhe egoizmus, hogy felismertek.